Memories : Első fejezet - A múlt nyomot hagy

Rövid előzmények:
A Salvatore testvérek NEM Klaus vérvonalához tatoznak, csak Tyler tartozott hozzá és Ő meg is halt, ahogy Klaus is.
Elena NEM halt meg NEM lett vámpír.
Elena Stefant választotta.

Megérkezett az ELSŐ fejezet, egy héttel korábban az eredeti időponthoz képest, de nem hiszem, hogy emiatt bárki is mérges lenne. Jó szórakozást, remélem tetszik! Régen írtam komoly sztorit, így kicsit kijöttem a gyakorlatból, de most majd lesz időm visszaszokni!
Ha gondoljátok osszátok meg velem véleményeteket vagy ötleteiteket a folytatásra, érdekelne, hogy ki mire gondol. Akkor vágjunk is bele! Csók mindenkinek! SLY

Néhány embernek köszönetnyílvánítás: Áginak, aki mindig olyan szép emailekben fejti ki, hogy mennyire tetszik neki az írói stílusom és aki mindig bíztat a folytatásra. Eewanak, aki rossz, negatív spoilerektől mentessé teszi az életem , csak hogy megőrizze az ihletemet és akivel milliónyi és még annál több vicces emailt tudok váltani. Barbinak, akit ha érdekel vagy ha nem is de leírom, hogy imáááádom és szerintem az egyik legnagyobb rajongója a SAN -Triumnak, Andienek, aki csodálatos inspirációs szövegei nélkül nem lehetne folytatni sem az írást sem az arról folyó gondolkodást sem és aki minden egyes betűvetésemet szereti, még akkor is ha az nem is a legjobb, végül pedig DRÁGA NIRVIMNEK, aki nélkül nem született volna meg a Memories! Rengeteget segítettél és segítesz is benne SIS, ugye tudod??! Az éjjeli hülyüléseknél hoztuk össze szerintem a legjobb ötleteket, csavarokat! Nagyon szépen köszönöm, MINDENKINEK, SZERETLEK TITEKET CSAJOK!!!! (L)

I. fejezet 

The Past Leaves Marks / A múlt nyomot hagy

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – mondta mosolyogva Elena és táskájából kivéve a kulcsokat, halkan játszani kezdett velük. Nem akart még bemenni a házba és egyedülmaradni. Együtt akart lenni végre vele. Annyi ideje várt már erre, annyi hosszú órán át kellett nélkülöznie a másik ilyesfajta közelségét, és most, hogy végre döntött és megkapta, nem akarta elengedni, legalábbis nem ilyen hamar. Agyában folyamatosan két kérdés küzdött egymással: Behívja a másikat vagy sem? Talán még túl korai lenne? Hiszen alig néhány órája jöttek csak össze, és szeretné nem elsietni a dolgokat, hogy egyikük sem bánjon meg semmit sem, mégis annyira vágyott a férfi ölelő karjai és selymesen lágy csókjaira. Amióta először megtapasztalta ezeket az érzéseket azóta nem tudta őket elfelejteni és valójában nem is akarta. Ezután a hosszú és kimerítő nap után nem is vágyott másra, csak a másikra, mégis tudta, ha most arra kérné, hogy maradjon itt vele, az hiba lenne. Még az.
- Nincs mit! – válaszolta Stefan halvány mosollyal az arcán és aprót bólintott a lány felé. – Minden rendben lesz? Ne maradjak itt? – kérdezte. A lányban szinte azonnal megfagyott a vér. A férfi mintha csak a gondolataiban olvasott volna. Bár minden erejével azt akarta válaszolni a másiknak, hogy igen, maradj itt velem, ölelj át szorosan és vigyázz rám örökre, mégsem tehette ezt meg. Félt, hiszen ma nemcsak visszakapott valakit, de egy számára fontos személyt el is veszített, minden bizonnyal végleg.
Elena retteget a ma estétől. Nem tudta, hogy mikor már minden elcsendesedik Ő mit is fog érezni, hogyan is fogja látni döntését. Sírni fog vagy inkább mosolyogni? Talán pont ezért szerette volna, ha Stefan ma ott marad vele. Előtte nem lehet gyenge, előtte nem lehet teljes őszinte. Nem lenne fair. Nem teheti meg, hogy Őt választja, majd egy éjszakán át sír azért, mert a másikat elveszítette, ez önzőség. Így is annyi fájdalmat okozott már a férfinak, nem törhette Őt mégjobban össze, hiszen szerette.
- Ne, nem kell. – válaszolt mosolyogva a lány. – Jól vagyok, tényleg. – bizonygatta. Stefan kedvesen tekintett végig a lányon és egy apró tincset hátrafésülve lépett közelebb hozzá.
- Biztos jó ez így? – nézett mélyen a másik szemébe. Elena nem igazán értette a kérdést vagyis inkább próbált úgy tenni, mint aki nem tudja, hogy mire is érti a vámpír. Értetlenkedve rázta meg a fejét és felhúzta a szemöldökét, majd egy játékos mosollyal próbálta leplezni arca valós vonalait. – Damon... – mondta ki szinte suttogva bátyja nevét Stefan, leszűkítvén a lány előtt a témakört amire előző kérdése vonatkozott. Elena arcáról egy pillanat alatt tűntek el a hamis boldogság felszínes jegyei. Izmai megfeszültek, mellkasa összeszűkült és a torkát mintha két erős kéz szorította volna össze. Elméjében , ezer és ezernyi kép jelent meg és mind az imént említett férfiról. Boldog, szomorú, dühös és büszke, csalódott és felhőtlen pillanatok sokaságai lepték el elméjét melyeknek középpontjában csak egyetlen személy állt, az akit ma elveszített, akit ma elengedett, örökre. Damon Salvatore. Elenának össze kellett magát szednie és nem gondolni Damonra. Nem törődni vele. Döntött. Ma este végre döntött és ehhez kell tartania magát, bármennyire nehéz is lesz ez neki. Ez így helyes.
- Stefan... – kezdte erőtlenül a lány és hangjával nyugodságot és magabiztosságot próbált sugallni a másik felé. Kezeibe vette a vámpír puha arcát és közelebb hajolva hozzá suttogta neki. - ... szeretlek. – mosolygott , amire a férfi aggodalmas arca is megenyhült és mosolyra húzódott. – Szeretlek Stefan. – ismételte. – Bármi is történt az elmúlt hónapokban ez sosem változott. – simított végig a nyakán. – Másfél éve az életem része lettél, nem engedem, hogy kisétálj belőle. Megmentetted az életemet, és nem csak azzal, hogy kihúztál a kocsiból de... – nyelt egyet a lány majd kicsit összeszedve magát folytatta.- ... boldoggá tettél. Azt hittem már sosem leszek az, aztán megjelentél.. – emlékezett vissza, szinte áradozva és szemei könnytől fényesek lettek. - ... és rendbetetted az életem. – Olyan szeretetteljesen és hálásan nézett a férfira talán mint még soha. – Most nekem kellett helyrehozni Téged... – simította meg ismét a másik nyakát. - ... és nem foglak elengedi mikor épp hogy csak visszakaptalak.
Arca határozott  és komoly volt. Elena nem csak álltatni akarta Stefant, tényleg így is érzett. Több hónapon át akarta a férfit megmenteni saját magától és mikor épp célba ért adja fel és hagyja magára? Ezt nem teheti. Stefan ennél többet érdemel, a szerelmük ennél többet érdemel. Néhány hónapja még azt, hitte hogy az Ő történetüknek ott volt vége, de ma rájött: csak most kezdődik el. A férfi szolid mosolyra húzta a száját. Megnyugtatták Őt szerelme szavai. Mélyen, magában tudta, hogy ez így van, de félt, hogy talán téved és a lánynak valójában nem Ő kell.
Elena közelebb húzódott a másikhoz és egy rövid de annál édesebb csókot lehelt a vámpír hideg ajkaira, majd alig néhány centiméterre elhúzódva a másiktól lágyan suttogta az ajkaiba:
- Jó éjt!
- Jó éjt! – válaszolta halkan Stefan és még egy csókot adott a lánynak. A hasonmás kissé megfeletkezve a valóságtól engedte el a másik selymes kezeit és lépett be a házba. Miután az ajtót bezárta, hátával nekidőlt és halkan nevetni kezdett.
- Szóval Stefan! – jelent meg Jeremy az előszoba folyosóján. Elena kissé ijedten pillantott fel öccsére, mivel túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy újraélje az iménti csókokat.
- Szóval igen. – válaszolt mosolyogva a lány és finoman ellökte magát az ajtótól, majd szobája felé vette az irányt.
- És Damon? – kérdezett rá Jeremy tisztán, minden tapintat és felvezetés nélkül a nap egyik legkínosabb témájára. Elena a férfi nevének hallatán szinte rögtön megtorpant és aggódó mégis dühös arccal nézett rá testvérére.
- Mi van vele? – kérdezett vissza flegmán a lány. Érezhető volt, hogy nem akart róla beszélni, sőt még csak gondolni sem akart erre a személyre. – Jól van Ő is, Klaus hazudott. – válaszolta meg mégis a másik kérdését, de tudta, hogy Jeremy nem erre értette előző mondatát. Elena terelni próbált. Nem akarta ezt most megvitatni, se Stefannal, se Jeremyvel, de valójában még saját magával sem.
- Én nem erre gondol..
- Tudom mire gondoltál!!! – vágott vissza kiabálva Elena. Jeremy értetlenül, ijedten állt a másik előtt. Olyan hirtelen jött ez a dühkitörés, nem is számított rá, hogy ilyen állapotba tudja hozni nővérét egyetlen aprócska kérdéssel vagy inkább névvel. – Stefant választottam, oké?!! – mondta még mindig idegesen a lány. – Őt szeretem, Ő vele akarok lenni és kész. Rendben? – nézett szúrósan a fiúra. – És nem érdekel, hogy ki mit szól ehhez, vagy hogy ki hogy van. Én boldog vagyok. – kihúzta magát és néhány mély levegővétel után megismételte. – Én... boldog vagyok. – tekintetét már nem is testvérén tartotta, csak úgy a levegőbe beszélt. – Boldog... vagyok. – ismételte meg mégegyszer, de ahelyett, hogy egyre határozottabban mondta volna, hangja inkább halkabb és gyengébb lett. Jeremynek úgy tűnt, mintha ezt valójában nem is neki, hanem sokkal inkább magának mondaná és próbálná erről meggyőzni belső énjét is. – Boldog vagyok. – suttogta mostmár egész halkan magaelé és végig a padlón egy meghatározott ponthoz intézte mondatait. Elena arca gondolkodóvá vált, szemeit összehúzta és furcsán sebezhetőnek tűnt. Alig fél percig állhattak így, némán, Elena a földet bámulva míg öccse aggódva figyelte a lányt, mikor a hasonmás megrázta fejét és testvérére vezete vissza tekintetét. Szemei kérdőjelekkel és félelemmel voltak teli. Annyira bizonytalanul csillogtak.
- Rendben. – szólalt meg végül a fiú és egy gyors puszit adott a lánynak, majd felsétált a szobájába. Látta Ő, hogy talán nincs minden rendben a lány agyában vagy a szívében, de azt is tudta, hogy ehhez most nem kell az Ő segítsége. Elenának magányra van szüksége, át kell gondolnia mit kapott azért amit odaadott. Sokszor csak akkor tudjuk meg igazán, hogy mit is akarunk, amikor már elveszítettük.
A hasonmás feszülten ballagott fel szobájába, kezében egy pohár narancslével, amit cseppnyi vodkával ‘fűszerezett‘ meg. Fáradt volt és ideges. Túl akart már lenni ezen a napon, a rá váró éjjelen. Gondolatai sűrűjéből telefonjának csörrgése zökkentette ki.
- Hallo? – szólt bele elnyűtt hangon.
- Szia Elena! Otthon vagy már? – kérdezte a vonal másik végén lévő fiú.
- Szia Matt! Igen, már itthon vagyok. Stefan egy fél órája hozott haza. – mondta, és próbálta hangjával minél vidámabbnak és boldogabbnak mutatni magát, ugyanis nem volt szüksége még egy személyre aki a döntése helyességéről kezdi el Őt faggatni. – Veled? Minden oké?
- Ahan, igen, minden a legnagyobb rendben van. –válaszolta, hangjából érezhető volt, hogy mosolygott. – És Veled? Nem bántad meg? – kérdezte a hasonmástól. Miért gondolja azt mindenki, hogy rosszul döntött? Ennyire egyértelmű lett volna, hogy Damont kellene választania? Mikor mindenki azt sugallta felé, hogy ne bízzon meg az idősebb Salvatoreban  és hogy, Stefan a megfelelő és helyes út neki, aztán tessék, Ő döntött. A nép akarata mellett kiállt, a józan eszére hallgatott és Stefant választotta és amint megtette ezt a lépést, mindenki kételkedik ennek helyességében. Miért?
- Matt, kérlek, ne kezd Te is. – hangja könyörgőnek tűnt. Bosszantotta a helyzet. Úgy cselekszik ahogy elvárják tőle és ahogy persze Ő is akart, aztán meg kérdőre vonják, hogy miért is tette ezt. Nem értette Elena, de nem is volt rá kíváncsi. Fáradt volt, pihenni szeretett volna. Ki akarta verni a fejéből és a szívéből is a mai napot. Csak egy kis nyugalomra vágyott, ahol nem kell Damonra és a ‘mi lett volna ha‘-ra gondolnia, csak Stefanra és közös jövőjükre. Csak erre vágyott, semmi többre. – Szeretem Stefant. – szólalt meg ismét a lányt. – Stefant, érted? – nevetett halkan a telefonba, mintha ez az egész magától érthetődő lenne. – És vele akarok lenni. Mindig is vele akartam lenni. – magyarázta.
- Akkor jó. – szólt bele a fiú kedvesen a telefonban. – Akkor jó. – ismételte meg. – Tudod csak féltem, hogy túl hirtelen hoztad meg a döntésed és talán megbántad. Nem igazán volt időd még csak hezitálni sem. – viccelődött.
- Nem is volt rá szükségem. – válaszolt a lány már nyugodtabban. Megértette, sőt még kedvesnek is tartotta, hogy Matt ennyire aggódik érte, így nem is tudott rá haragudni. – Tudtam, hogy Stefant kell választanom... – kezdett bele a magyarázkodásba, ami valójában inkább szólt saját magának mint Mattnek. - ... leszámítva ezt a néhány hónapot, Ő mindig mellettem volt. Törődött velem. Megmentett... – mondta gondolataiban teljesen elmerülve. – Nem engedhettem el! - tekinte üvegessé, hangja fátyolossá vált. Fel-fel villanó emlékei sokaságából Matt hangja zökkentette ki.
- Szemben azzal aki az elmúlt hónapokban is ott volt. – tette hozzá a fiú. Nem akarta Ő bántani a lányt, csak szerette volna, ha mindent figyelembe vesz, és ezeket mérlegelve, helyesen dönt. Minden megbánás és félelem nélkül. Matt jól látta Elena helyzetét. A lány félt, szinte rettegett és mitől mástól ha nem attól, hogy talán rosszul döntött. A hasonmást szinte sokkolta a másik mondata. Eddig ebbe bele sem gondolt, vagy csak nem akart róla tudni? Damon ott volt, tényleg ott volt. Akkor is, amikor a lány már sokadjára elküldte, Ő sosem hagyta el, mindig mellette volt. De nem! Ez hülyeség! Most nem teheti ezt magával, nem szabad erre gondolnia. Nem szabad, hogy elbizonytalanodjon! Ő Stefant választotta mert Őt szereti. Hajtogatta folyamatosan a lány, hát ha megnyugtatja egy kicsit ezzel magát. – Ne haragudj... – mondta akadozó hangon Matt mikor rájött , hogy milyen “mély ütést “ mért most barátjára. - ... nem akartam.
- Ne, Matt! – kapcsolt vissza a lány a valóságba. – Semmi baj, tényleg. – mondta erőltetett nevetéssel hangjában. – Viszont most, ha nem haragszol, akkor..
- Persze, hát hogyne. – vágott a fiú a szavába. – Hosszú nap volt. – jegyezte meg.
- Igen az. Jó éjt Matt.
- Jó éjt. Szia. – köszönt el a fiú. Elena már felért a szobájában és az ágyára dobva telefonját a tükör elé sétált. A kép amit benne látott megrémítette. Az elmúlt fél évben azért küzdött , hogy egy erős, határozott felnőtt nőt lásson majd benne, aki meg tudja magát védeni, aki nem fut a múltja után, aki tovább tud lépni, de most... minden erő, minden fény, minden bátorság és tűz ami valaha benne volt, mintha egy másodperc alatt elszállt volna. Egy gyerek nézett vissza rá, aki fél és meggyötört. Mintha menekülne, de mi elől? Az igazság vagy a jövő? Miért ijeszti meg a jövő? Csak mert ismeretlen és kiszámíthatatlan? Mások szerint, pont ez a szépsége, Elenát ez mégis megrémisztette.
Stefant ismerte, tényleg ismerte. Tudta, hogy milyen vele együtt lenni, hogy mire számíthat. Damon más volt és nem csak a vele való kapcsolata, de magában a személyisége is teljesen különbözik a testvéréétől. Ő vad és szenvedélyes, kiszámíthatatlan és váratlan, erős és olykor kegyetlen. Vele minden olyan bizonytalan de mégis miért gondolja Elena ezeket, amikor pont Ő a megfelelő személy arra, hogy bebizonyítsa ez nem így van. Matt jól mondta, Damon ott volt. Akkor is mikor Stefan nem, mikor Stefan nem akart ott lenni, a bátyja ott volt és nem hagyta el. Ez a mondat szinte szétégette belülről a lányt. A szívébe, mintha tüzes ceruzával vésték volna bele, amit nem lehet eloltani. Csak erre tudott gondolni, hogy Damon tényleg ott volt, pedig még csak meg sem kérte rá. Mikor Stefan feláldozta magát, hogy megmentse testvére életét Damon nem Őt ment keresni, hanem a lánnyal maradt és bár semmilyen veszély sem volt látható annak idején a férfi mégsem mozdult mellőle. A saját öccsét hagyta elmenni csak hogy a lánnyal maradhasson.
- Nem, nem, nem!!! – csapott Elena idegesen a tükör előtti kisasztalra. – Nem gondolhatsz erre, megértetted?! – nézett szikrákat szóró szemekkel saját tekintetébe és szinte fenyegetően szólította meg igazságot suttogó énjét. – El kell felejtened! – szólalt meg ismét. – Engedd el és felejtsd el! – egy pillanatra sem vette el tekintetét a tükörről. Kezeivel úgy szorította a kisasztal szélét mint aki épp most akarja azt eltörni. Bármennyire is próbált nem a férfira gondolni és arra, hogy mit tett vele, egyszerűen nem ment. Most boldognak kéne lennie, igaz? Hiszen újra együtt van a szerelmével, visszakapta Őt annyi harc és várakozás után, de akkor miért nem tud nevetni? Miért nem tud felhőtlenül mosolyogni és a választottjára gondolni? Miért Ő jár az agyában? Miért Őt látja ha becsukja a szemét és akkor is ha nem? Miért? Megannyi kérdés és egy válasz. Egy szó, melyet nem lehet kimondani. Elena nem mondhatja ki, már nem. Ha eddig nem tette, mostmár elkésett vele. De miért is tenné? Hiszen Stefant szereti. Kezdte ismét hajtogatni magában, a már – már unalomig hajszolt mondatot. Stefant szeretem, Stefan szeretem. Egyre határozotabban kezdte el ordítani magában mikor keményen a fa borítású asztalra csapva hangosan megszólalt. – Stefant szeretem! – mélyen bámult gesztenyebarna szemeibe. Ha más nem is, de Ő átlátott a felszínen. Ezek a szavak igaznak hangzanak, de hamis érzések táplálják őket. – Ez így nem jó. – szólalt meg ismét és hirtelen megfordulva a régi kacatokkal teli ládáját felnyitotta majd pakolni kezdett. Minden tárgyat, minden emléket, fényképet és levelet, ajándékot és naplókat a ládába rakott, hogy ezzel lezárja a régi életét és elfelejtsen mindent és mindenkit aki részese volt. Nem akart gondolni a múltra, nem akart gondolni a meg nem történt dolgokra és a hibáira, túl akart lépni ezeken, túl mindenen. Egy új életet akart, tiszta lapokkal, melyek arra várnak, hogy tartalommal töltsék meg őket.
A hasonmás idegesen, kapkodva pakolta bele a kacatokat, a feneketlen ládába. Felfordulás volt mindenhol. A szülei fényképein kívül mindenki másról készült kép az elhagyni kívánt múltja között landolt. Így a Stefannal készültek is. Nem akart úgy nekiindulni ennek a kapcsolatnak, mintha a régit akarnák felmelegíteni, nem akarta azt újraélni. Ezentúl minden más lesz, minden tisztább érthetőbb. Az ágya melletti fiókjai rejtették a naplóit, amiket 8 éves kora óta folyamatosan írt. Ha nem is minden nap ragadott tollat, de minden titkát minden érzését megosztotta legőszintébb ‘barátjával‘, a naplójával. Mindegyik könyvet, egytől egyig kivéve ,hajította a múltat mostmár magában birtokló ládába, majd fáradtan sétált be a fürdőbe, hogy egy hideg zuhany után végre lefekhessen aludni és magamögött tudhassa ezt a szörnyű, tragikus napot.
Félórával később, már teljesen máshogy látta magát és döntését is. Biztos volt magában és úgy gondolta,  természetes, hogy még kételkedik magában, hiszen fontos volt neki az a személy is akit elengedett, de tudja, hogy helyesen döntött és nincs az az indok vagy ok, ami meg tudná Őt ebben ingatni. Vagy talán mégis?
Vizes hajjal, pizsamában a vállán egy kisebb sárga törölközővel lépett ki a fürdőből, mikor a padlót meglátta az egyik régebbi naplóját kinyitva. Bizonyára akkor hullhatott a földre, amikor szinte a fél szobát átszelve próbálta a súlyos titkokat őrző könyveket a ládába dobálni. Elena a naplóhoz lépett és legugolva érte felvette azt. Mikor kezébe került, egy gyors pillantást vetett a kinyílt oldalra, majd gyorsan össze akarta csapni de valami nem engedte azt. A szeme már látta de az agya még nem fogta fel.
- Istenem ... – suttogta döbbenten magaelé.