Memories - Negyedik fejezet - Hol van Ő?

Ma kiraktam egy szünet (búcsú) bejegyzést! Komolyan gondoltam, semmi erőm, ihletem, türelmem nem volt az íráshoz, aztán először jött Nirva, majd Eewa és végül Noémi, akik visszarángattak a gép elé és írásra ösztönöztek!! Főleg Noémi szavainak hatására kezdtem bele az írásba, szóval itt a 4. fejezet és köszönöm h vagytok nekem és tartjátok bennem az erőt a nehéz időkben is, mert most nekem nagyon az van!!
MILLIÓ EGY CSÓÓÓÓÓK!!!!

Nirvinek, Eewanak és Noéminek sok sok szeretettel!!

A részről: átkötőrész, de végre sokan választ kaptok a leggyakoribb kérdésetekre:D:D Na pusz :D

IV. fejezet

Where is He? / Hol van?

Másnap reggel Elena eleinte nehezen kelt fel. Tegnap éjjel, mikor elolvasta, hogy valójában hogyan is találkozott először Damonnal egyszerűen nem tudott nyugodtan elaludni. Nem is olvasta tovább a naplóját, elég volt egyelőre csak ezzel az egy emlékkel megbírkózni. Nem akarta, mert valójában nem is merte folytatni múltjának felfedezését. Félt attól, hogy miket fog találni. Már attól is kirázta a hideg, hogy Ő és Damon, rögtön a megismerkedésükkor csókolóztak. Mi van, ha Ők ketten, talán együtt is voltak? Ha lefeküdtek egymással? Sőt, ha egy pár voltak?! És Ő? Nem emlékszik ezekre! Annyi mindenen járt tegnap a hasonmás agya, hogy az néhány óra után belefáradt és bár Elena nem akart, de teste megálljt parancsolt és súlyos nehezékként csukódtak le szemhéjai.
A hasonmás az utca halk zörejeire kelt fel. Szemeit lassan nyitotta ki és még akkor is erősen hunyorított. Kezeit a plafon felé emelve nyújtózkodott miközben gyakori ásítozásba kezdett. Arcán egyre szélesebb mosoly húzódott végig, majd egy mély és önelégült sóhajt követően, szinte egy másodperc alatt pattantak ki szemei, ült fel az ágyon és halkan zihálni kezdett. Jobb kezével a szívéhez kapott és úgy próbálta megnyugtatni magát. Most ugrott be neki minden. Nemcsak az egész tegnapi nap, az hogy Stefannal van, hogy Klaus már nem okoz fenyegetést, hanem legfőképp az éjjel, és az amit akkor talált.
Elena össze volt zavarodva. Fogalma sem volt, hogy az amit a naplóban olvasott, azt csak álmodta, vagy az az igazság, az Ő múltja. Összeszorított szemekkel, félve nyúlt az éjjeli szekrényen árván elfekvő barna kiskönyvért miközben alig hallhatóan mormolta:
- Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi, légyszi... – a kérés vagy szinte már könyörgés azért szólt, hogy ez mind álom legyen. Hogy az egész képtelenség csak az Ő fáradt agyának rossz poénja, élethű kitalációja legyen. Az agya ezért fohászkodott, de a szíve nem. Az olyan heves vágtába kezdett, mint talán még soha. Minden pillanatban egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett el verni, addig amíg a lány ki nem nyitja naplóját és meg nem győződik az igazságról. Az esze nem akart látni semmit sem, csak egy tinédzser lány gyerekes gondolatait, de a szíve szinte üvöltött Damon nevéért. Csak egy szóért, egy névért dobogott, hogy ott láthassa azt a betűk és sorok között. Ez az egyetlen mely képes volt arra, hogy pulzusát a normál értékekre visszalassítsa. Mely lelkébe fényességet hozna, mely testét forrósággal és valós nyugalommal árasztaná el. Tudja, hogy ha a tegnap éjjel mind igaz, akkor nem lesz könnyű a jövő. Sok embernek fog fájdalmat okozni és Őt is marcangolni fogja a végtelen bűntudat és kesergés, de jelen pillanatban, erre vágyott, arra, hogy fájjon, arra, hogy szenvedhessen. És miért? Hogy legyen még esélye...
- Köszönöm. – suttogta és egy halvány, megkönnyebbült mosoly jelent meg arcán. Ujjaival finoman végigsimított a napló egyik oldalán majd elégedett zárta össze azt és pattant ki az ágyból. Damon neve ott volt. Pont azon a helyeken ahol tegnap is olvasta.
Valóban minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha ez az egész csak egy álom lenne, de mióta híve a lány az egyszerű dolgoknak? Na jó, ide most ne vegyük a tegnap esti döntését, hiszen azt tudjuk, hogy nem volt egyszerű. Nem azért választotta a fiatalabb Salvatore-t mert az könnyebb döntés volt, hanem mert... és itt elakadt Elena gondolata. Az igazság az, hogy jelen körülmények között, erre a kérdésre nem tudta a pontos választ. Most, hogy mindez kiderült, ez már nem is olyan kézenfekvő. Lehet, hogy a válasznak annak kéne lennie, hogy mert szereti, de ez már nem elég. Emellett kell még, hogy valami legyen, de ne az, hogy Stefant könnyebb volt választani. Ha igazán meg akarjuk érteni a lány döntését, akkor nem elégszünk meg azzal a válaszzal, hogy Stefant választotta, mert Őt szereti, ez sokszor elég, de itt már nem. Ennél már sokkal többre volt szükség és a valóság az, hogy nem Stefant volt könnyebb választani, hanem Damont volt könnyebb elengedni. És EZ az amiért Elena tegnap így határozott. Az ijesztő az, hogy most nem így érez, de mégis valami láthatatlan erő erre kényszeríti Őt. Ezért köszönte meg Elena, hogy Damon neve ott szerepel a lapokon, mert abban a pillanatban, amikor a rettegés, a jövő ismeretlen tárháza szinte fojtogatta szívét, meglátta a vámpír nevét, és agya fölé kerekedve, reményekkel telve, felszabadultan sóhajtott fel mosolygó szíve, hogy van miért tovább dobogjon, valóság az, melyet mélyen őriz magába. Létezik Elena és Damon.
A könnyedség csak néhány pillanatig pihent meg a lány lelkén. Zavartan és idegesen kezdett el járkálni fel s alá a szobájában a telefonja után kutatva. Örült, hogy mind az amit megtudott az igaz, de most itt az idő, hogy cselekedjen is. Nem elég neki egy napló. Hiába, hogy az Ő szavai által ismerheti meg a múltját, ennél többre vágyik. Át akarja élni. Szeretné érezni azt amit akkoriban érzett, birtokában akarja tudni akkori gondolatait. Vágyik az érintésekre, az illatokra, minden egyes mozdulatra. Nevetni akar min akkor nevetett, sírni mely akkor fájdalmat okozott neki. Ismerni akarja azt az Elenát és látni szeretné az akkori Damont. Tudni akarja, hogy milyenek voltak Ők együtt. Szüksége volt mindenre. A napló erre nem volt képes, egy töredékével tudott szolgálni, de ez éppen, hogy csak a túléléshez volt elég. Emlékeznie kell. Meg kell ismernie a múltját, hogy tudja élni a jövőjét.
A földön hevert táskájának legmélyén meg is találta mobilját és miközben gyorsan öltözni próbált folyamatos tárcsázásba kezdett. Az idősebb Salvatore egyszer sem vette fel a telefonját. Valójában az ki sem csöngött, mindig a rögzitő kapcsolt be. „ Ha szexre kellek, nyomd meg a hármas gombot, minden egyébbel fordulj az öcsémhez“ – hallgatta meg a lány már vagy negyedjére a kissé bosszantó rögzítőhangot. Bármennyire is zavarta, hogy a férfinak még itt is csak a sexen já raz esze, boldog volt, hiszen hallhatta a hangját. Újra. Így már annyira nem is bánta, hogy többször meg kellett hallgatni.
-Damon, hívj fel! Kérlek! Nagyon fontos! – szólt határozott hangon. Legalább 5 ha nem 6 üzenetet hagyott a vámpírnak. Nem tudta, hogy mégis mi lehet, olyan fontos ami miatt képtelen reagálni a hívásaira, de biztos volt benne, hogy hamarosan jelentkezni fog a férfi, pláne az ilyen üzenetei után.
De az is lehet, hogy Damon már nem akar vele többet beszélni, amit meg is értene. Hiszen elhagyta Őt, vagyis inkább, elengedte, így mi keresnivalója lenne még a lánnyal.  Bármelyik is volt a valódi ok, most nem ez a lényeg, hanem, hogy lehető leghamarabb tudjanak beszélni vagy találkozni.
A sok sikertelen hívás alatt Elena fel is öltözött és gyorsan lerobogott a lépcsőn. Kapkodva készített magának egy kávét miközben vállához szorított telefonjába beszélt, vagy inkább kiabált.
- Nem Bonnie! – mondta idegesen és egy thermoszt vett le a felső polcról. – Ez nem telefontéma. Pár perc és ott vagyok. Vedd elő a Grimoiret!
- Mi? A Grimoire, de m.. – kérdezte volna a lány, de Elena ekkor már sietve lerakta a telefont és a kulcsaiért nyúlva rohant kocsijához.




- Na jó! – csapott Bonnie feszülten az ágyára és az előtte föl- le járkáló Elenára nézett. – Leállnál végre? Kezdek szédülni. – rázta meg a fejét majd egy mély sóhaj után tovább kezdett lapozgatni a könyvben. – Itt nincs semmi.. - szólt lehangoltan.
- Lennie kell! – válaszolta ingerülten barátnője. A hasonmás idegesen, kezeit összefűzve mászkált tovább a szoba egyik végéből a másikba. – Muszáj! – szólt rá a boszorkányra.
- Héé! – nézett fel ismét Bonnie. – Azért mert kiabálsz velem, nem lesz meg hamarabb a bűbáj. Amúgy is, miért kell?
- Mondtam már. – állt meg az ágy végénél a hasonmás és széttárva kezeit újra magyarázkodásba kezdett. – Szükségem van az emlékeimre.
- Milyen emlékekre?
- Azokra amelyeket nem ismerek. – válaszolta Elena.
- Oké! – csapta össze két kezét a boszorkány és kínjában nevetni kezdett. – Elena, tudom, hogy nehéz időn vagy most túl és hogy sok dolog jár az agyadban, de azok amikre nem emlékszünk azok nem emlékek, azok nem léteznek.
- De igen, ha valaki azt elveszi tőled. – vágta rá dühösen barátnője. Elena komolyan nem értette Bonniet, hogy miért esik most olyan nehezére segíteni? Vagy csak hinni neki? Egy ilyen világban, ahol az egyik barátnője vámpír, a másik egy hasonmás és minden misztikus  dolog kulcsa, és ahol Ő maga az egyik legerősebb boszorkánycsalád leszármazottja, miért is olyan nehéz elhinni azt, hogy vannak olyan pillanatok, olyan percek, órák és napok, melyek a múltad részei, melyek a lényed apró darabjai és melyektől könnyen megfoszthatnak.
- Úgy érted.. – kezdte lassan a boszorkány és látszódott rajta, hogy most esik le, mit is akar neki a másik már egy jó ideje elmagyarázni. - ... valaki megigézett és bizonyos dolgokat törölt a múltadból?
- Igen. – könnyebbült meg Elena is egy mély sóhaj kíséretében. – És ezt akarom visszakapni. – jelent meg egy apró mosoly az arcán, amit a remény táplált. – Lehetséges? – kérdezte kissé aggódva de elszántan. Nem kaphat olyan választ, hogy nem. Most nem! Találni fog mindenféleképpen egy megoldást arra, hogy emlékezzen Damonra, a közös múltjukra. Ha máshogy nem, akkor a legveszélyesebb megoldáshoz fog nyúlni.
- Nézd, Elena... – rázta meg fejét Bonnie. Szemei együttérzést és sajnálatot vetítettek barátnője elé. Tudja, hogy amire a másik kéri, az szinte lehetetlen. Boszorkány erővel az, de mégis hogy mondja meg neki? Egy ilyen elszánt és határozott lánynak? Nem törheti össze és nem adhatja meg neki azt a választ, mely a legrosszabb döntésre ösztönözné Őt. De eközben, nem is hazudhat neki. - ... már régebben is utánanéztem, hogy lehet e törölni egy vámpír megigézését. Mikor Klaus megigézte Stefant és csatlósává tette, több napon keresztül csak ezen rágódtan és próbáltam megoldást, gyógyírt találni.
- És? – kérdezte remegő hangon Elena. Pontosan tudta, hogy lesz vége barátnője mondatának, de bízott abban, hogy talán ez az a perc, amikor téved a megérzése és a várt helyett valamivel majd meglepi Őt.
- Sajnos nincs ilyen... – a boszorkány hangja elhalt, szinte suttogó volt. Ahogy a szavak elhagyták ajkait úgy égett el Elenában a remény és változott át az elszántság és bátorság lángjává. Ami ebben a pillanatban darabokra tört benne, azt mintha markába söpörve határozott léptei mellett  finoman kiszórva vezette volna Őt a helyes úton. Mintha az a porszerű hamu mely lekében keletkezett, vezető térképként szolgált volna apró tenyerében.
Elena könnyeivel harcolt. Tudta, hogy mit fog csinálni, de nehéz volt neki hallani a boszorkány szavait. Aprót bólintott, majd pár mély sóhaj után felnézett barátnőjére. Szemei csillogtak a sós folyadéktól melyek néhány kanyargós utat vájtak selymes arcán. A fájdalom és a düh, az akarat és a tehetetlenség egyszerre áradt gesztenyebarna pillantásaiból. Bonnie amint meglátta Elenát szíve teljesen összeszorult. Megint így látja Őt. Összetörten és boldogtalanul. Már sosem lesz ennek vége? Sose lehet egy boldog nap? Egy probléma és fajdalommentes nap? – Tudod mit? – kérdezte halkan a hasonmást, aki eddig a földet bámulva kapta fel tekintetét barátnőjére. – Utánanézek még egyszer és felhívom Abbyt is. – hangja nyugtató és lány volt. Igazán vígasztaló és kedves. Pont olyan, amilyenre most Elenának szüksége volt.
A hasonmás nem szólalt meg , csak egy halvány mosollyal az arcán aprót biccentett mellyel megköszönte a másik fáradozását és gyorsan a táskája után nyúlt majd hagyta volna el a szobát. – Ki igézett meg? – kérdezett Bonnie váratlanul a megtorpanó Elena után. – Kihez kapcsolódnak az emlékek? – Elena nem fordult vissza, csak fejét kissé hátravetve a plafont kezdte el nézni majd nyelt egyet, hogy könnyeit visszafojtsa és szinte suttogó hangon megszólalt.
- Damon.



A Panzió a megszokott ürességében pompázott. Egy lélek sem volt otthon. Néhány lámpa halványan világította meg a folyosókat, a tűz halkan ropogott a nappaliban, de senki sem tartózkodott a házban.
Elena már minden kopogás vagy csengetés nélkül nyitott be az ajtón.
- Damon! – kiáltotta miközben sebes léptekkel sétált végig a panzión. – Damon! – ismételte meg többször is. Miközben fel s alá járkált a házban telefonján is folyamatosan próbálta elérni a férfit. Szüksége volt rá, hogy magyarázatot kapjon. Kíváncsi volt, hogy a férfi miért igézte meg Őt, feltéve ha Ő volt, bár  minden jel arra mutatott, hogy Damon fosztotta meg Őt múltjától, de sokkal jobban érdekelte az, hogy milyen is volt a múlt? Ők ketten?
Igen, ott  a naplója, amit gyorsan átfutva úgy tűnt, hogy a hasonmás mindent rögzített benne, de szüksége volt rá, hogy ezt Damon is elmesélje neki. Úgy ahogy a férfi látta, az Ő szemén és szívén keresztül.
- Elena? – törte meg a csendet egy kellemes férfi hang. A hasonmás rögtön megfordult és telefonját zsebredugva elakadt lélegzettel nézett a másikra. Eddig annyira határozott volt, eltökélt és magabiztos. Pontosan tudta, hogy mit kell csinálnia és hogy miért jött, de most mintha minden ereje elhagyta volna. Azt sem tudta, hogy hogy kezdjen bele mondanivalójába, hogy egyátalán elmondja e?!
Bonnie valóban jól gondolta, éppen hogy rendeződött a helyzet, erre Elena saját maga borítsa ki a bilit és kavarjon fel mindent? Az okozott sebek gyógyulni kezdtek és Ő most arra készül , hogy újból kést ragad és az összefort vágásokat ismét felsérti.
Tegnap este arról döntött, hogy kit akar, ma meg arról, hogy mit. Tegnap Stefant akarta, de mától azért harcol, hogy a Damonnal töltött emlékeit visszakaphassa.
- Szia! – szólalt meg erőtlenül a lány. Ha a másik nem vámpír lenne valószínűleg meg sem hallotta volna a köszönést. Elena olyan gyenge lett, szinte remegett. Egy apró mosolyt próbált erőltetni az arcára, hiszen boldog volt, hogy láthatta a férfit, de a rettegés győzedelmeskedett felette és szája görbületét térdre kényszerítette. Már megint fél. Ő mindig csak fél. Elege van ebből az érzésből. Néhány hónapja ez nem volt. Nem félt. Erősnek érezte magát aki bárkivel és bármivel szembeszáll. Aki szembenéz a legszörnyűbb dolgokkal is, de most csak az igazságot kellene elmondani, csak az után kellene kérdezősködnie és nem megy. Csak áll egy helyben és nézi az előtte álló férfit, akinek már oly sok szenvedést okozott.
- Baj van? Mit csinálsz itt? – kérdezte kissé komor de érdeklődő arccal a vámpír, majd a lépcsőkön lelépve került közelebb a hasonmáshoz.
- Nem... – szólt zavartan a lány és tudta, hogy hazudik. – Én csak, öhm.. – nézett le a padlóra és gondolkodni kezdett valami szörnyű kifogáson. Alig várta , hogy megtudja az igazat, szó szerint felrobbant belül, hogy nem tudja elkezdi azt amiért jött. - ... tudnom kell valamit. – hangja gyenge és suttogó volt. A férfi kezeit szorosan összekulcsolta mellkasa előtt, bőrkabátján keresztül is látszott, hogy az izmok idegesen feszültek meg felsőtestén és karjain. Szemeit értetlenül összehúzta és fejét kissé jobbra döntötte. Nem kérdezett semmit sem csak várta, hogy a lány folytassa. – Ahhoz, hogy tiszta lapról indulhassak, hogy újra építhessek mindent, hogy jól tudjak dönteni... – kezdett eszeveszett sorolásba a lány és egyre hevesebb kézmozdulatokkal élte bele magát mondandójába. - ... ahhoz, hogy boldog lehessek... – akadt el egy kicsit mondandójában és néhány könnycsepp jelent meg szemeiben mikor az előtte álló férfira pillantott. - ... szükségem van az emlékeimre. -  vett egy mély levegőt, mellyel könnyeit visszaszoríthatja majd folytatta. – A múltamra.
A vámpír még mindig nem szólalt meg csak nagyokat nyelt. Teljesen összezavartan állt a lány előtt.
- Mit akarsz? – kérdezte a férfi lágyan de hangjából enyhe nyers kíváncsiság is hallható volt. Kezdett kicsit aggódni Elena miatt, hiszen nagyon zavartnak és kétségbeesettnek tűnt.
A hasonmás nagy sóhajok kíséretében mélyen nézett bele a másik csillogó szemeibe és ettől felerősödve tette fel a kérdését.
- Van bármiféle mód arra, hogy megtörjük az igézést? – a kérdés a férfit a földbe betonozta, amit Elena rögtön észre is vett ezért mielőtt a másik még bármit is reagálhatna gyorsan folytatta. – Régebbi igézéseket, amiket végleg ki akartak törölni az emlékeimből? – pontosította kérdését a lány.
- Miért fontos ez?
- Csak válaszolj, kérlek! – hangja könyörgő és egy kicsit dühös is volt. Válaszokat akart, megoldást, magyarázatot. Mindent, ami segíte neki abban, hogy visszakaphassa a múltját. – Azon kívül, hogy vámpírrá válok, van más lehetőség mellyel visszakaphatom az elvett pillanatokat? -  a hasonmás egyre hevesebb, egyre kíváncsibb volt. Elkezdte, belevágott és mostmár nincs megállás. Néhány lépéssel közelebb ment a vámpírhoz és úgy faggatta tovább. – Egy varázslat, vagy bármi más, segíthet? – arca könyörgő és reményekkel telve sugárzott.
- Nincs! – a válasz olyan gyorsan érkezett. Egyetlen szó, 5 apró betű lerombolt egy egész bizakodással teli várat.
- Akkor hajlandó lennél... – kezdte a lány de a vámpír rögtön a szavába vágott.
- Nem, Elena! – és közelebb sétált a lányhoz. – Nincs az az emlék, nincs az az elveszett múlt, ami miatt megérné vámpírnak lenni! – magyarázta lágyan de határozottan. Mélyen fúrta tekintetét a másik gesztenyebarna szemeibe majd a pult felé fordult.
- Neked talán nincs. – olyan halkan szűrte ki fogai közül ezt a néhány szót, hogy a férfi épp, hogy csak meghallotta. Arca  vonalain aggodalom és enyhe düh rajzolódott ki. Izmai megmerevedtek és a feltételezés apró csíráji mély lyukat vájtak elméjében. Kezdett neki összeállni a kép. Fejét lassan fordította a lány felé és fájdalmasan szólalt meg:
- Köze van hozzá... a testvéremhez... igaz? – tette fel a nyílvánvaló kérdést.
Elena bűntudattal teli szívvel nézett a másikra és egy egyértelmű felelet helyett kérdéssel válaszolt.
- Tudod hol van? – a vámpír nem válaszolt csak csalódottan sütötte le szemeit. – Kérlek! – szólalt meg ismét a lány. – Hol van Damon?
Stefan lassan emelte fel fejét és nézett fájdalmasan barátnőjére.
- Elment. – szólalt meg halkan. – És többé már nem jön vissza.