10. fejezet - MORZSA

Jaj de rég jelentkeztem! Hétvégén jön a teljes fejezet, most egy kis ízelítő!
A cím: I can't but We can

(A részlet a jelenben játszódik)



- Csak hogy végre – szólalt meg cinikus hangon a férfi. Karjai mellkasa előtt szorosan össze volt fűzve és egy asztalnak dőlve várakozott. Mikor várva várt vendége végre megérkezett finoman ellökte magát a bútortól és az ajtóhoz sétált, hogy beengedje a másikat. – Késtél – jegyezte meg komor hangon mire a nő csak megrántva vállát sétált be a hangulatos szobának egyértelműen nem nevezhető helységbe. A falak valamikor még fehérek lehettek, de mára már azokat nagy sárgás, olykor barnás foltok váltották fel. A vakolat néhány ponton sérült volt, így a falakat kisebb – nagyobb lyukak díszítették. A sötétbarna berendezés régi volt és szörnyen poros. Elég lehangoló egy lakásnak tűnt ez az egész, de valójában ez senkit sem érdekelt. A célnak megfelelt, sőt tökéletes volt rá.
- Szóval? – pördült meg a nő és szembefordult a férfivel. Ujját lassan húzta végig a konyhapulton, melyen centiméteres porréteg pihent meg. A lány igazán vonzónak tűnt. Egy szűk, passzos fekete nadrágot viselt magassarkúval és egy fehér, kissé fényes anyagú ujjatlan felsővel. Haja hullámosan omlott vállaira. Tekintete megigéző és ravasz volt. Az olyan tipiku nő képében tetszelgett akivel nem éri meg szórakozni. Kisugárzása, magatartása erőt, hatalmat sugallt a férfi felé. Látszódott, hogy olyan tudás birtokában áll, ami rettegésre kényszeríthet bárkit, a vele szemben állót is.
- Szóval mi? – kérdezte a férfi és szigorú tekintettel mérte végig a nőt. Szeméből a harag és a bosszú olyan tisztán volt kiolvasható, mintha ténylegesen abba bele lenne írva. Dühös volt, szinte forrt magában. Megsebezte őt a múlt fájdalma, égette a jelen tehetetlensége és tüzelte a jövő harca. Csillogóan szép és általában nyugodságot árasztó tekintete most láthatatlan vörös színben izzott.
- Miért is kellett idejönnöm ? – nézett flegmán a nő és közelebb sétált a férfihez. – Kicsit veszélyes ez így, nem gondolod?
- Látnom kellett, hogy megbízhatok e benned – felelte egyhangúan. Komolyan beszélt. Annyi átverés és cselszövés után, most miért kéne hinnie a lánynak. Pont neki, aki többször is próbálta már őt megölni.
- Már mondtam, hogy igen  - szólalt meg riged hangon a nő és hangja keménységről és őszinteségről árulkodott. – Ha már elkezdtük – sunyi mosoly ült ki az arcára és folytatta – fejezzük is be. – gonosz csillogás jelent meg sötét szemeiben. A férfinek ez már tetszett. Meggyőzte őt a lány viselkedése. Az ő arcán is enyhe mosoly húzódott végig és szemei pislogásával jelezte, hogy benne van a tervben. Az elmúlt napokat szörnyen nehezen élte meg. Átverték. Hazudtak neki és ő ezt nem tűri. Már nem. De hiszen minek is tenné. Vámpír, megvan az ereje és a hatalma hozzá, hogy változtasson vagy hogy bosszút álljon. – Tudod, azt értem, hogy én miért csinálom ezt, de te? – faggatta a nő a férfit miközben a poros, öreg étkezőhöz sétált és lassan kihúzva a széket ült le rá.
- Azok után, amit velem tett vagy tettek, szinte küldetésemnek érzem ezt – hangja komoly és elszánt volt, szinte már rémisztő. – Meg kell halnia – szólalt meg ismét és elborult tekintetében mintha régi énje talán egy pillanatra megjelent volna. A bűnbánat és fájdalom, a tévedés kockázatának apró szikrája tűnt fel majd halványult egy fénye újra. – Ahogy a többieknek is – fejezte be mondatát és tekintetét a nőre vezette, aki enyhén csodálkozva de mégis elszántan bólintott a férfinak.