Memories: Második fejezet - Kell egy barát

Hétfő van, avagy ÚJ FEJEZET!
Ez egy töltelékrésznek is tekinthető, nem hosszú és nem eseménydús, de a viselkedések, magatartások, vélemények, gondolatok és ÉRZÉSEK nagyon fontosak!
A fejezet alatt raktam ki ilyen kis négyzeteket, hogy tetszett a rész. Ki lehet választani! Ha van kedved akkor pipálj Te is!
Na cső, aztán halljam, hogy milyen volt!!! :))))))

Ajánlom ezt az írást a LEGNAGYOBB Stefan fanoknak: Andie, Nirvi, Eewa, Ági és Barbi!!! :))
Üdv: SLY

II. fejezet

  I need a friend / Kell egy barát

A tűz apró és ütemtelen ropogásán kívül csend honolt a Salvatore Panzióban. Stefan a nappaliban ácsorgott, kezében egy pohárral, mélyen gondolataiba merülve bámulta a kandallóból áradó meleg forrását. Azon töprengett, hogy vajon ez a mai nap győztes volt e számára, hiszen megkapta azt amire annyira vágyott, amiért küzdött a legnagyobb szenvedélyével is, amiért valójában élt, Elena szerelmét. Boldog volt, és elégedett. Nem hitte volna, hogy ennyi szörnyű tett és szó után a lány még valaha szóba fog vele állni, de abban biztos volt, hogy soha többé nem lesz köztük semmi. És ma Elena mégsem így döntött. Őt választotta. Újra Ő mellette döntött és vele akar lenni. Stefan szárnyalt ha arra gondolt, hogy újra minden olyan lehet mint régen. Akkor öleli a lányt és akkor csókolja meg , amikor csak akarja, de valójában annak örült a legjobban, hogy a hasonmás is ezt akarta. Őt és nem a testvérét. Ezekután nincs az a dolog ami kettejük közé állhatna, ha ezt túlélték, túlélnek mindent.

-       Stefan... – fordult hátra a férfi mikor nevét hallotta , ahogy egy erőtlen hang szólítja Őt. – Stefan.. – ismételte meg a lány, szinte suttogva.

-        Caroline. – mondta döbbenten a vámpír mikor megpillantotta a lányt. Szőke haja kócos volt, szemei vörösek, az arcán látszódott ahogy a sós könny enyhén kimarta. Ruhája rongyos és gyűröttnek tűnt. – Istenem, mi történt?

-        Meghalt...és én... – kezdte a lány zokogva és könnyei zuhatagától szinte alig bírrt folyamatosan beszélni. - ... meghalt... Ő...halott..én. – fejét értetlenül rázta és  a padlót kezdte el bámulni. - ..én nem... – nézett fel barátja szemébe és kérlelően tekintett rá. - ... Stefan.. – húzta fel a mondat végét, mint aki segítségképp szólítja meg a másikat. A fiatalabb Salvatore-nak nem kellett több, a kezében lévő poharat a polcra rakva sietett oda a lányhoz és szorosan karjaiba zárta.

-        Shhhh..semmi baj, itt vagyok... itt vagyok. – nyugtatta lágy hangon a másikat. – Minden rendben lesz, hallod? – simogatta közben finoman a lány fejét és hátát, majd még szorosabban húzta magához. – Minden rendben lesz. – Néhány percig álltak így, egymás karjaiban és néma csendben, mikor a lány finoman bújt ki Stefan öleléséből. Már nem sírt, könnyeinek intenzív áradása is alább hagyott.

-        Köszönöm. – szólalt meg halkan és egy apró , hálás mosolyt erőltetett az arcára. A férfi nem válaszolt, csak bólintott egyet, majd poharához nyúlva sétált vissza a kandalló elé.

-        Tudod, az idő tényleg segít. – mondta a vámpír és kortyolt egyet italából.

-        Ezt most nem tudom elhinni. – nevetett kínjában a lány és kezével könnyeit letörlte arcáról. – Ha belegondolok, hogy egy örökkévalóságig kell nélküle élnem, az... – nyelt egyet, hogy ne kezdjen el újra sírni. - ... az nem segít. – könnyei megint erősebbek voltak akaratánál és utat törve magának ismét özönleni kezdett. Stefan nem ment oda ismét a lányhoz, hogy megölelje, inkább szembefordult vele és bíztatóan mosolygott rá. Carolinenak nem is volt szüksége másra. Megrázta magát és könnyeit ismét letörölve erőt vett magán. Muszáj volt, hogy egyedül is fel tudjon állni. Nem lesz ott vele mindig egy barát, egy családtag aki kezetnyújt és felsegíti a földről. Meg kell tanulnia magától felállni és úgy maradni. A fiatalabb Salvatore mikor látta, hogy barátja már jobban van, kiitta pohara tartalmát és  elindult, hogy újratöltse.  – Ahhh.. nekem is kérlek. – szólalt meg a szöszi, akinek tényleg szüksége volt az erős, lelkifájdalmakat ha nem is csillapító de elfeledtető italra.

-        Ohh.. ez.. – mutatta fel Stefan játékosan poharát és megrázta a lány előtt. - ... ez kakaó volt. – mosolygott. – Tudod, hosszú nehéz nap. – magyarázta kedvesen.

-        Jó lesz az is. – legyintett . – Sok whiskyvel, tette hozzá nyomatékosítva és leült a kanapéra.

-        Tessék. – lépett hozzá a férfi és kezébe nyomott egy pohár Bourbont jéggel.

-        Köszönöm. – felelte  a másik de fel sem nézett. Végig  csak egy pontra koncentrált és azt tanulmányozva emelte szájához az italt. Caroline nem tudott tisztán gondolkodni. Alig pár órája még boldog volt, és most? El sem tudja képzelni, hogy valaha még az lehet.

-        Hééé... próbálj meg ne gondolni rá. – simította meg a lány combját Stefan és bíztatóan nézett rá. – Csak egy kis időre. – kérlelte.

-        Rendben – egyezett bele a szöszi és bólintott. – Te hogy vagy? – kérdezte a férfit és kiitta a maradékot poharából. Stefan felhúzta a szemöldökét, majd unott , kissé gúnyos mosolyra húzta a száját és hátradőlt a fotelban.

-        Azt hiszem jól. – válaszolt röviden. – Visszakaptam Elenát, de úgy érzem, hogy elveszítettem a testvéremet. – magyarázta.

-        Damon sosem fog titeket elhagyni. – szólt rögtön közbe Caroline , majd észrevette barátja csodálkozó tekintetét és folytatta. – Mármint én nem ismerem Őt, és egyátalán nem csípem.. – hangsúlyozta ki ellenszenvét. - ... de látom, hogy szeret téged.. – tartott egy kis szünetet. - ... titeket, és emiatt nem fog elhagyni.

-        Talán így lesz. – gondolkodott el mélyen a fiatal Salvatore. – Nem gondolom, hogy ez az egész annyira megviselné Őt, hogy ezért menne el.

-        Ezt hogy érted? – vonta fel szemöldökét a lány és értetlenül nézett a másikra.

-        Úgy hiszem, ha elmenne, nem azért tenné mert fáj neki vagy mert nem akarja végignézni, hogy Elena és én boldogak vagyunk, hanem mert.. – gondolkodott el néhány másodpercig. -  ... hanem mert legyőztem. Újra. – nézett Carolinera. – És talán, EZT nem tudja feldolgozni.

-        Talán... – nézett elbambulva a lány magaelé. – Lehet... és Elena? – tekintetét  a férfira vezete aki épp úgy elgondolkodva nézett magaelé mint Ő, de szerelmének neve hallatára rögtön felkapta a fejét és mosolyra húzta a száját. – Ő hogy van? – Stefan megrándította a vállát és fejét csóválni kezdte.

-        Azt mondja, hogy jól... – nevetett fel. - ... de szerintem ez nem igaz. Biztos bánja, hogy ezt kellett Damonnal tennie, de ez volt a helyes döntés, és ezt Ő is tudja. – magyarázta.

-        Nem félsz, hogy megbánja? – kérdezte Caroline.

-        Ami közte és a bátyjám között volt az... – kereste a szavakat. - .. ritka... és nagyon erős... – húzta apró mosolyra a szája szélét. - ... de testi vonzalomnál nem több. Ha nem lesz Damon minden nap a közelében, akkor nem lesz mi kísértse. Szerintem, gyorsan túllesz rajta. – bíztatta magát és Carolinet is Stefan.

-        Szóval nem akarod, hogy Damon itt legyen? – érdeklődött tovább a lány.

-        Őszintén? – kérdezett vissza és komolyságot sugallt az arca. – Könnyebb lenne mindenkinek, ha nem lenne itt.

(Gilbert ház, Elena szobája)

-       Istenem... – suttogta ismét magaelé. – Nem...ez... – rázta meg hitetlenül a fejét és tovább bámulta azt az oldalt ahol kinyílt a napló. Néhány másodperc után hangosan felnevetett, de ez nem volt őszinte nevetés. Mintha félelmét és zavartságát akarta volna mögé bújtatni. – Ez... – csóválta nevetve tovább a fejét és olvasni kezdte a már oly régen leírt sorokat. Tekintetét sorról sorra végigvezette és minden egyes helyen ahol azt a szót látta leírva megdöbbent. – Ugyan ez... – csapott a levegőbe és már idegesen zárta össze a könyvet majd egy másik, későbbi helyen ismét kinyitotta. Bárhova nézett, ott volt az a szó. Megint lapozott 10-15 oldalt és ismét olvasni kezdte az aznapi bejegyzését. Nem kellett sokáig néznie, hiszen azzal a szóval kezdődött az egész írás. Bárhova is tekintett  mindenhol azt pillantotta meg. Azzal kezdődött minden bejegyzés és azzal is végződött. Minden oldalon, minden soron, sőt minden mondatban csakis róla írt. Ez a szó egy név volt. Elena számára egy nagyon ismerős név. Egy név mely egyidőben felégeti de megfagyasztja szívét. Mely haragra, dühre sarkallja, de boldogsággal, mosollyal nyugtatja, melyet kimondani édes és üdítő, de egyben veszélyes és fenyegető. Egy név melyet Elena sosem felejt el, mely biztonságot és védelmet nyújt neki. Mely után minden porcikájával vágyakozik, de olykor épp annyira taszítja is. Melynek bármit megtud bocsátani és mellyel , együtt bármit át tudnak vészelni. Egy név, amely szereti Őt, és egy név mit ma elengedett. És ez a név:

-       Damon. – suttogta döbbenten magaelé. – Damon... – ismételte meg.

„ Kedves Naplóm! Ma megint Damonnal töltöttem az egész délutánt..“ – kezdte olvasni magában a hasonmás a napló egy-egy részletét ahol felfedezte Damon nevét. Valójában , ha ilyen elven szerette volna átolvasni a naplót, akkor jobb, ha az elejéről kezdi és elolvas mindent, hiszen az összes szó, az összes gondolat amit ez az barna kiskönyv tartalmazott az maga volt Ő, maga volt Damon. – Ez nem lehet Ő... – próbált Elena , valami ésszerű magyarázatot találni az imént olvasottakra, amikor is mélyen kezdett el gondolkodni, hogy azon a bizonyos Damonon kívül még hány hasonló nevű barátja esteleg ismerőse is van. Percekig kutatott elméje legmélyebb fiókjaiban, de nem talált semmit sem csak Őt, csak Damon Salvatore-t, Stefan bátyját. „ mellette nőnek érzem magam“ – olvasott fel ismét egy részletet. Elenát megrémítette ez az egész helyzet.Hogy kerülhet bele Damon, ilyen szavakkal, ilyen szövegkörnyezettel, az Ő kézírásával a naplójába. Ha Ő nem írta bele akkor ki? Ez volt az a kérdés, amelyre pontosan tudta a lány a választ, Ő volt az. Ő írta ezt.  „ ... eleinte Ő volt az ‘exbarátnők titokzatos megmentője‘, de mára már úgy érzem ennél több. Sokkal több.“ – Én ezt... – szólt hangosan a lány és szinte elakadt a lélegzete. - ... én írtam... – döbbent rá a rémisztő igazságra. – Én írtam...én... – ismételte újra és újra miközben még mindig a naplót lapozgatta. „... vele igazán boldog vagyok...“ - olvasta. – Boldog vagyok. – mondta ki hangosan is. Ez a mondat annyira nem ijesztette meg mint az előzőek, hiszen ezt akár ma is írhatta volna. A férfi megnevette Őt, akkor is amikor ez szinte lehetetlennek tűnt, Damon mindig mosolyt , sőt szinte vigyort csalt az arcára. Talán ez volt az Ő mágikus ereje, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára. Nos olykor a humora valóban fanyar és durva volt, de azok általában igazságot is hordtak magukban, így azokra mint szarkasztikus, enyhe tréfával fűszerezett igazság bon-bonokra lehetett gondolni.

„Ma majdnem lebuktunk Damonnal Anyu előtt“ – egy újabb részlet, de ez... ez megváltoztat mindent. – Úristen! – szólalt meg hirtelen a lány és egyik kezével szája elé kapott. Damon és az Anyukája egy mondatban szerepel. De ez hogy lehet? Damonnal jóval azután ismerkedtek meg, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak, akkor mégis, hogy bukhattak le az édesanyja előtt? Talán Jennát szólította véletlenül ‘anyunak‘ a naplóban. Ez valójában érthető dolog, hiszen Jenna úgy szerette Őket Jeremyvel és úgy törődött velük, mintha az anyukájuk lenne. Próbálta Elena magát nyugtatgatni, majd tekintete akaratlanul is a jobb felső sarokba vándorolt, és ott is ragadt. – Nem! – suttogta. – Ez képtelenség. – rázta meg fejét és néhányat lapozott majd megint a jobb felső sarkot kezdte el nézni. – Ez nem lehet! – szólalt meg idegesen és ismét lapozgatni kezdett. Olyan erővelt szedte egymás után a vékony papirost, hogy szinte elszakadtak. A dátum amelyeket az oldalakon látott, mind jó néhány hónappal volt szülei halála előtt. Ezekszerint Damonnal már a balesett előtt találkozott és jóban is voltak. – De miért nem emlékszem? – tette fel magának a nyílvánvaló válasszal magyarázható kérdét. Elena feszült volt és ideges, megint csak félt. Félt, hogy olyat talált amit nem szabadott volna. Félt, hogy olyan dologra fog rálelni ami bajt hoz rá. Amitől majd megint boldogtalan lesz és szomorú. De a legjobban attól félt, hogy olyan dolgot talál, amitől rájön, hogy rosszul döntött. És nem ma este, hanem 1,5 évvel ezelőtt, egy szeptember 3.-ai napon, amikor egy fiú kezetcsókolt egy lánynak és amikor egy lány rájött, hogy a jövője akkor és ott megváltozott, örökre. „...bármikor ha vele vagyok, egyszerűen felemészt, megszűnök létezni magamért, és úgy érzem csak érte vagyok, csak érte létezem" . A hasonmás szemeiből lassan kezdett el folyni a könny. Először mint apró patak mely akadozva töri az utat a lány selymesen sima arcán, majd mint folyóvá duzzadt áradatként kezdtek el szemeiből zúdulni a megannyi fájdalommal és megbánással teli könnycseppek.