Memories - Ötödik fejezet - The Lost Past

Ne haragudjatok, hogy korábban hozom a fejezetet, de egyszerűen nem bírom ki.

Nagyon nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre!!! Ilyet még sosem írtam. Ez a fejezet talán magyarázattal szolgál arra, hogy az ember miért is érző lény. Annyi hullámhegy és hullámvölgy van benne, olyan kusza érzelmek és gondolatok, zavartság és mi egymás, hogy már majdnem én is bekavarodtam. Sajnos minden jelenet fontos a történet szempontjából. Én csak egyre kérlek titeket. A vasvillákat hagyjátok otthon. 

A rész: Drága Ági TVD anyukámnak ajánlom. ( A végén lévő külön kis csemegét meg persze: N-nek!) :D:D 

Jó szórakozást!!!! :)

V. fejezet

The Lost Past / Az elveszett múlt

- Tessék? – kérdezett vissza kissé magas hangon a lány. Stefan előző szavai szinte sokkolták. A kezdeti döbbenet után arcán hirtelen mosoly terült szét és csóválni kezdte a fejét. – Nem igaz. – szólalt meg és komolyan nézett az előtte állóra. – Nem ment el. – jelentette ki, majd dühösebben megismételte. – Nem mehetett el! – Stefan nem válaszolt, csak fejét csalódottan lehajtotta és hagyta, hogy a lány megnyugodjon. Percekig csak az előtte idegesen járkáló hasonmást nézte, aki végig azt hajtogatta , hogy Damon nem ment el. Ez az egész, amit a fiatalabb Salvatore mondott csak hazugság. Egy nagyon rossz vicc. Külsőre úgy tűnt Elena monológjának címzettje Stefan, de itt Ő mégis csak egy hallgató volt. A közönség. Aki érdeklődve figyelte a magát olyan elszántan bíztató fiatal lányt. A hasonmás össze – vissza beszélt, kezeivel a levegőbe kalimpált és egyre csak azt hajtogatta, hogy a másik hazudik. Beletelt egy időbe míg végül megtorpant és néma csendben, magába borulva könnyes tekintettel pillantott fel barátjára. – Stefan. -  suttogta halkan a férfi nevét. Halk hangjából a kétségbeesés szinte üvöltött.

- Sajnálom. – válaszolt együttérzően a vámpír és közelebb lépve a hasonmáshoz szorosan ölelte magához. Elena szívesen bújt a másikhoz. Szüksége volt most egy biztos pontra, két, erős, ölelő karra és egy személyre aki őszintén szereti Őt.

Az, hogy most a lány Stefan karjaiban zokog Damon elvesztése miatt talán a legönzőbb dolog, amit valaha tett a férfival, de van az a pont, mikor ez már nem számít. Mikor az a szó, hogy önzőség jelentéktelen és kicsinyes jelzőnek fog tűnni. Való igaz, nem szép a barátunk vállán sírni amiatt, hogy elveszítettünk egy másik férfit, de most nem azon van a hangsúly, hogy egy másik férfiról van szó, csak az számít, hogy Elenát ismét elhagyták, de ami még ennél is fontosabb, hogy Damon tette ezt. – Sajnálom. – szólalt meg újra a férfi miközben a lány hátát simogatta lágyan. – Így szólt az egyezség. – tette hozzá, mire a hasonmás hirtelen kinyitotta a szemét. Könnyeinek forrása egy pillanat alatt elakadt, mintha csapként zárták volna el és kibújva Stefan öleléséből lépett tőle hátrébb.

- Tessék? – kérdezte halkan de kimérten. – Miféle egyezség? – a férfi szégyenkezve hajtotta le fejét. Elena közelebb lépett hozzá és fejét felemelve ismételte meg a kérdését. – Milyen egyezség, Stefan?

- Damon és köztem. – szólalt meg halkan a vámpír. – Megígértem neki, hogy ha Őt választod, akkor elhagyom a város és hagylak titeket boldogan élni.– úgy tűnt mintha Stefan csak ennyi magyarázattal szolgálna, hangja nem volt dühös és nem is érződött belőle a bűntudat, egyszerű tényként közölte az igazságot. – fejezte be mondatát és a kandalló felé fordult volna.

- És?!! – lépett utána a hasonmás és vállánál fogva fordította vissza. – És Ő?!

- Ő is beleegyezett. – válaszolta.

- Beleegyezett!? – ismételte meg kissé hisztérikus hangon a lány mint aki nem hisz a fülének. – Beleegyezett?!

- Igen. – bólintott Stefan. – Nehezen, de elfogadta. – Elena már olyan dühös volt, hogy egyszerűen nem is tudott megszólalni. Kezeit a fejéhez kapta, hitetlenül meredt a férfira. – Így a legjobb. – jegyezte meg halkan.

- Kinek?! – kérdezte dühösen barátnője. – Neked, Stefan?! – támadt a másiknak, de csak verbálisan. Hangja kemény volt, arca elszánt. – Hát persze... – nevetett fel cinikusan. – Nincs Damon, nincs kísértés. Mostmár nem kell aggódnod miatt. Így van, ugye? -  gyanusítgatott. – Pedig ha jól belegondulsz, neked mindig is jól jött, hogy Damon itt volt, hiszen lehetett kit hibáztatni, nem de ,Stefan?! Damon a rossz, a könyörtelen, önző gyilkos... – sorolta hevesen a jelzőket. - ... aki felelőtlen és eszetlen. – itt egy pillanatra megállt és közel sétált a férfihoz. Szemei olyan düh szikráit szórták mely az ázott hamut is tűzzé forrósította volna. Hangja halk de fenyegető volt. – De Ő védett meg, Ő szedett fel a padlóról, darabokra lévő lelkemet Ő illesztette újra egésszé és Ő soha, soha nem hagyott el önszántából. – mélyen néztek egymás szemeibe majd Elena folytatta. – Nem úgy mint Te. – azzal sarkonfordult és elindult a bejárat felé, miközben zsebéből kivéve a telefont ismét Damont próbálta volna hívni.

- Mégis engem választottál. – jegyezte meg halkan a fiú és kissé önelégülten de mégis sajnálkozva tekintett a hasonmás felé. Elena megtorpant és arcára egy cinikus mosolyt varászolva fordult vissza a vámpír felé.

- Ember vagyok Stefan. – tárta szét karjait. – És az emberek néha hibáznak. – tette hozzá majd gyors és határozott léptekkel hagyta el a házat.

Újra megpróbálta az idősebb Salvatore-t hívni de közbecsöngött a telefonja. – Halló? Bonnie?! – vette fel. – Megyek! Két per és ott vagyok. – rakta le sietve majd kocsijába pattanva hajtott egyenesen a Bennett ház felé.

                                   -------------------------------------------------

- Elena, ez egy veszélyes varázslat és azt sem tudhatjuk, hogy működni fog-e. – magyarázta a boszorkány miközben a gyertyákat pakolgatta körbe a szobában.

- Mindegy , csináljuk! – mondta határozottan a hasonmás és pulcsiját levetve az ágyra hajította azt. 

- Nem, Elena nem érted. – ragadta meg Bonnie a lány egyik csuklóját, hogy megállítsa egy pillanatra és hogy tényleg rá figyeljen. – Ez tényleg veszélyes. Nem tudom, hogy milyen következményei lesznek de bizonyos szintű áldozattal jár...

- Bármi áron! – szólt közbe elszántan. 

- Elena. Kérlek. – a boszorkány szinte könyörgött. – Gondold át. – A hasonmás mélyen nézett barátnője szemébe és egy halvány mosollyal az arcán válaszolt.

- Ezt akarom, Bonnie. Muszáj, egyszerűen... – tekintett a plafonra. - ... vissza kell kapnom Őt. – a mondat végére ismét a boszorkányra nézett , de már szemei könnyel voltak megtelve. Bonnie nem kérte tovább, bólintott és ismertette a további tudnivalót a varázslatról.

- Jó, figyelj. – vette kezébe a nehéz Grimoiret és leült az ágyra. – Az egész úgy működik, hogy próbálunk Damonhoz kapcsolódni, az Ő emlékei által szerezzük vissza a tiédet. Remélem... -  jegyezte meg halkan miközben lapozgatott. – Ezért szükségünk lesz valamire, aminek köze van Damonhoz, de még jobb lenne olyas valami aminek kettőtökhöz van köze.

- Itt van a naplóm. – túrt bele Elena mélyen a táskájába.

- Az nem jó. – rázta meg a boszorkány a fejét. – Az a tied. Te írtad, a Te emlékeidet tartalmazza.

- De szinte csak Damonról van benne szó. – erősködött a lány.

- Bízz bennem, valami más kell. – A hasonmás kissé magába roskadva huppant le barátnője mellé az ágyra. Itt fognak elbukni? Egy hülye tárgyon? Nincs semmi ami a kettejük lett volna, amihez mindketten ragaszkodtak. Aztán egyszercsak Elena szemei felcsillantak és sietve kapott a tarkójához. Lecsatolta nyakláncát és Bonnie markába rakta.

- Tessék. Ez jó lesz. – szólt mosolyogva.

- Ezt Stefantól kaptad. – nézett értetlenül Bonnie a lányra. – Nem Elena, ez..

- De igen, hidd el, jó lesz. – mosolygott tovább és összezárta a boszorkány ujjait melyek az ékszert fogták. – Stefantól kaptam és egészen sokáig azt hittem, hogy ez jelképezi a mi törhetetlen szerelmünket, de annyiszor elhagytam vagy épp ellopták és mindig Damon hozta nekem vissza. Sosem hagyta elveszni ezt, ezért én is mindig ragaszkodtam hozzá.

- Lehet az a sok elvesztés, nem is volt véletlen. Vehetted volna jelnek. – viccelődött Bonnie és mikor meglátta Elena kissé szúrós de szeretetteljes tekintettét csak nevetve megrántotta az egyik vállát. – Ja és még valami. – arca mostmár komoly volt. – Ez fekete mágia. A varázslóvilág úgy tartja, hogy minden igézésnek oka van. Mindegy, hogy az jó vagy nem, de okkal történik, így annak a visszahozatala nem egyszerű és igen veszélyes játék. A fekete mágia sokkal erősebb, elevenebb, élőbb ezért itt különleges szabályokhoz vannak kötve az igék. 

- Ezt hogy érted? – kérdezte kíváncsian a hasonmás.

- Akkor kapod vissza az elfeledtetett emlékeidet ha azok valamilyen változást hoznának magukkal. Akár a Te akár más életében. Ha megéri rájuk emlékezni, ha voltak olyan fontosak, hogy újra a tiéd legyenek és ha... – harapta el a mondta végét ami barátnőjének rögtön feltűnt.

- És ha? 

- És ha megérdemled, hogy emlékezz rájuk. – tette hozzá halkan. Elena megijedt, de gyorsan rá is jött, hogy most ennek itt nincs helye. Így nyelt egy nagyot majd bólintott egyet, beleegyezve a folytatásba.

- Sajnálom. – szólalt meg csalódottan Bonnie és kissé dühösen csapta össze a kezében lévő varázskönyvet. – Tényleg azt hittem, hogy működni fog.

- Semmi gond. – erőltetett a hasonmás egy enyhe mosolyt arcára amivel talán vígasztani tudja barátnőjét a sikertelen varászlat miatt. – Tényleg. – hajtotta le fejét és két kezével babrálni kezdte a takarót.

- Héé . – bíztatólag a kézfejét a másik remegő ujjaira helyezte és bátorítólag megszorította azt. – Jól vagy? – kérdezte halkan és kedvesen. Elena enyhén könnyes szemekkel nézett fel és ismét egy műmosolyra húzta ajkait. Aprót bólintott majd válaszolt is.

- Minden rendben van, de tényleg.

- Lehet azért nem sikerült, mert talán nem változtatott volna semmin. – találgatott Bonnie.

- Lehet. – értet egyet Elena is. – Talán így van. Talán akkor is Stefant választanám, de... – tekintetét a plafonra emelte, hogy könnyeit próbálja visszafojtani.

- De Te akkor is szerettél volna emlékezni... – fejezte be barátnője mondatát amire Elena ránézett és csak bólintott, hogy igen, így van. De nem ez volt az igazság. Nem azért volt szüksége annyira a múltjára, mert úgy gondolta anélkül nem tud teljes életet élni, hanem szüksége volt egy indokra. Egy apró okra, amivel nem magának, hanem másoknak magyarázatot adhat. Mellyel válaszolhat, mellyel visszavághat. És hogy miért? Azért mert rosszul döntött. Igen, Elena rosszul döntött. Nem Stefan volt a helyes út, hanem Damon. Istenem, hát persze, hogy Ő. Nem azt választotta akit kellett volna, akit valójában akart, hanem a másikat, egy buta, félénk gyáva hangra hallgatott, miközben a szíve ordította az idősebb Salvatore nevét. Hibázott és mostmár másképp cselekedne. Damon mellett döntene, Őt akarná sőt Őt is akarja, de a férfi nincs sehol. Elment és mostmár késő.

Az emlékek azért kellenek Elenának, hogy tudjon mivel szakítani Stefannal, hogy pontot tudjon rakni kapcsolatuk végére. Hogy egy jó magyarázattal tudjon szolgálni, mert nem teheti meg, hogy csak úgy, megmagyarázhatatlan indokkal hagyja el Őt. Ezt nem is tudná megtenni és habár emlék helyett még a zsebében van az ász kártya, az a lap mely mindent visz, melynek muszáj hinni, mely térdre kényszerít. A vallomás, hogy Elena bár mindig is Stefant fogja szeretni, de Damonbe szerelmes és Ő kell neki, de ez az a lap, az az eszköz melyet először nem Stefannal szeretne tudatni. Ha végre egyszer majd kimondja, akkor azt Damon hallja majd meg elsőnek, senki más.

Hiába minden igaz érzéseknek ha nincs meg az a lépés mellyel elindulhatna azok felé. Így csak egyetlen dolog maradt. A tisztesség. Azt, hogy Stefant választotta, és hogy mellette kell maradnia.

- Hazavigyelek? –törte meg Bonnie Elena hossszan tartó gondolatmenetét. A  hasonmás kizökkenve elméjének mély bugyraiból kissé megrezzent és mosolyogva válaszolt.

- Nem kell, köszi. Jól vagyok, csak...

- Csak?

- Csak mostmár tényleg el kell Őt engednem. Végleg. – tette hozzá halkan és hangjából a fájdalom úgy érződött mintha késsel vágták volna a bőrömet. Bonnie bíztatóan elmosolyodott és magához húzva barátnőjét nyugtatólag megölelte Őt.

Hazafelé menet Elena egy nagyobb kitérőt tett. A kocsit az erdő szélén leállította és a tó partjára sétálva a vizet bámulta. A csillagos ég és a majdnem teli Hold szinte fényszóróként tükröződött vissza az enyhén hullámos vízfelszínről. Elena megpillantotta tükörképét és maga mellett még valakit. Egy éjfekete hajú, azúrkék szemű, csibészes mosolyú férfit. A lány percekig bámulta kettejüket. Így egymás mellett állva olyan tökéletesnek tűntek. Így voltak Ők egy egység, kerek egész. Damon életében sosem lesz majd, aki tudná pótolni Elenát és mostmár az is bizonyos, hogy Elena életében és szívében sem lesz betöltve az a hely, melyet Damon vájt magának és melyet Ő hagyott ott magamögött.

A hasonmás könnyes szemmel nyúlt kabátja zsebébe és óvatosan húzta ki onnan a nyakláncot. 

Egy utolsó mosolyt vetett a mellette álló férfi tükörképére, aki csak szokásos féloldalas vigyorával nézett vissza rá, majd az ékszert a tóba hajítva köszönt el végleg a vámpírtól.

- Hiányzol. – suttogta a halk éjszakába szipogva. Ahogy a lánc vízbe ért úgy tűnt el Damon alakja. Mintha az ékszer magába szívta volna.

Elena ott búcsúzott el Damontól, ahol a naplója szerint először találkoztak. A DronWell –i –tó adott otthon két lélek halhatatlan, beteljesületlen szerelmének kezdetének és most ugyan ez a tó szolgál örök koporsóként kettejük búcsújának.

                                                  ----------------------------------------

- Szia! – rezzent össze a lány mikor meghallotta Stefan lágy hangját. A férfi a szobájában a párkánynál ült, pont ott és pont úgy ahogy anno Damon tette azt. Elenának rögtön eszébe is jutott az a számtalan pillanat amikor a vámpír meglepte Őt. Fejéből a képet gyorsan próbálta kitörölni és a jelenben és jelenleg a szobájában tartózkodó vámpírra összpontosított.

- Szia. – köszönt visssza és táskáját a földre ejtette. Sajnálkozó tekintettel nézett fel Stefanra, aki már felállt és pár lépéssel közelebb lépett hozzá. – Sajnálom. – szólalt meg halkan de őszintén Elena.

- Semmi gond. – válaszolt mosolyogva a fiú és szorosan magához ölelte a lányt. A hasonmásnak pont erre volt most szüksége. Egy biztos pontra és Stefan az volt most neki. Lehetne bűntudata a miatt, hogy egy másik férfit szeret, és nem is olyan rég egy másik férfitól búcsúzott el, de nem volt. Senki sem tudta az igazságot, csak a szíve. Csak egy szerv. Melyet a némaság cellájába zárva örökre elnémíthat.

Az ölelésből lassan kibontakozva lépett hátrébb a lány és lábujjaira magasodva hajolt közelebb Stefan ajkaiért. A csók rövid, de annál édesebb volt. Szinte üvöltött a folytatás után. A vámpír halványan elmosolyodott majd mohón kapot Elena vágyakozó ajkaiért. Lassan kezdtek el az ágy felé lépegetni majd mikor odaértek rádőltek arra és a férfi egy határozott mozdulattal temette maga alá a lányt. A csókok egyre hevesebbek és édesebbek lettek.

Elenának szüksége volt erre. Ma tényleg elveszített valamit. Harcolt, de elbukott és ha szégyen ha nem vígaszra vágyik. Egy olyan pillanatra amikor nem ez jár az eszében, amikor elfelejthet mindent és ezt most Stefan megtudta neki adni. Amúgy is, olyan régen volt már része ilyes féle testiségben. Legutóbb Damonnal gabalyodott nagyon össze, messze Mystic Fallstól, de a szenvedélyes csókokon túl nem jutottak tovább.

Csúnya dolog, de a lány most kihasználta Stefant,  vagyis inkább a testét. Sexre vágyott, színtiszta, egyszerű testiségre. Nemi kapcsolatra, ősi, ösztönös szenvedélyre és mivel jelenleg úgy is Stefannal van, Ő a barátja így miért is nem tehetné ezt meg?!

Habár az óriási vágyon kívül nagyon mást nem érzett, azért egy kis bűntudat mégis ott bújkált szívében, és nem a fiatalabb Salvatore miatt, hanem pont annak bátyja iránt érzett érzései végett. 

Stefan sosem volt az a nagyon vad és szenvedélyes szerető. Ő inkább a nyugalom, a higgadság és a végtelen idő kihasználásának hű szolgája volt és az ágyban is ekként teljesített. Ezt általában élvezte a lány. Mivel a férfi volt a második barátja életében így kellemesnek érzete a másikból árado gyengédséget, de most mást érez és ami a legrosszabb, mást is akar. Legszívesebb leszaggatta volna a vámpírról a ruhát, a falnak szorítva csókolgatták volna egymást, majd kis idő elteltével az asztal tetején folytatták volna. Enyhén erős, határozott kezekre vágyott, melyek a falhoz, ágyhoz vagy bármihez úgy szorítják oda, hogy ha akarna sem tudna szabadulni. Hevesen ziháló férfi lihegést akart hallani, ahogy a forró levegő perzseli a bőrét és méginkább fűtik szenvedélyét.

Ehelyett a vámpír a megszokott finomsággal és tisztelettel bánt a lánnyal. Nem mondható, hogy ez nem egy kellemes bánásmód, mert az, nagyon is az, de van olyan mikor egyszerűen szabadulni akarsz. Feltörni mint a legmélyebb forrás. Tiszta, nyers erőre és szenvedélyre vágysz.

- Elmegyek. – szólalt meg halkan kissé zihálva Stefan miközben lassan mozgott a lányban. – Elmegyek. – ismételte meg majd szemeit behunyva rázkódott végig egész teste és mély levegővételek mellett pillantott az alatta halkan  horkoló Elenára. – Elena?! – lihegte zavartan, amire a lány csukott szemei mögött halványan elmosolyodott. – Ez nem vicces! – szólalt meg Stefan de hangjában játékosság bújt meg, majd egy lágy csókot nyomott a lány ajkaira.

- De az! – nevetett halkan a hasonmás és újabb csókkal ajándékozták meg egymást. – Ez kellemes volt. – dícsérte meg a férfi teljesítményét és a kellemes szó tényleg tükrözte a valóságot. A várt vadság és kissé erőszakos szenvedély helyett az együttlét finom, lágy és gyengéd volt, szóval kellemes.

- Nekem is. – mosolygott. Lassan legördült a lányról és felé fordulva helyezte magát kényelembe a vámpír. Elena is oldalára fordult és kezeit a párnája alá csúsztatva nézett farkasszemet a férfival. – Mi a baj? – kérdezte Stefan.

- Semmi. – válaszolta Elena egy apró mosollyal az arcán.

- Ugyan. Látom, hogy van valami. – erősködött tovább a férfi. – Mit szeretnél? Mit akarsz? – kérdezte.

- Egy szerelmet akarsz ami felemészt. – jelent meg a lány előtt egy kép, egy nagyon is ismerős alakkal. – Szenvedélyt, kalandot és talán egy kis veszélyt is. – mondta és jellegzetes féloldalas mosolyra húzta szája szélét. A hasonmás arca mintha megfagyott volna, minden érzelem minden mimika eltűnt róla és csak a felvillanó képre tudott koncentrálni.

- Hahó, Elena! – szólalt meg ismét Stefan. – Mit akarsz?

- Azt akarom, hogy kapj meg mindent amit szeretnél. – ugrott be még egy kép, egy pillanat amiben megint csak Damon szerepelt. Elena üveges tekintettel , értetlenül nézett Stefanra, de nem Őt látta, csakis a bátyját. Egy elhagyatott úton, késő este, közel a DronWell-i erdőhöz.

- Mi a baj! – hajolt közel a vámpír a hasonmáshoz és két keze közé fogta a lány arcát. Elena megrázta a fejét és olyan gyorsan pattant ki az ágyból amilyen gyorsan csak tudott.

- Most menj el. – szólalt meg, hangja kissé érdes volt. Nem akarta megbántani a másikat, de ez most neki túl sok volt így egyszerre. Nem tud úgy Stefan mellett feküdni és kedveskedni, hogy közben megmagyarázhatatlan képek ugranak be neki Damonról. – Kérlek, csak... – emelte fel mindkét kezét miután felvett egy köntöst.  - ... menj el. – vette fel a férfi ruháit a földről és az ágyra dobta azokat.

- Mégis mi van? Elena! – szólt rá Stefan a lányra.

- Most nem tudom elmondani. – a vámpír értetlenül kelt ki az ágyból és kezdett el öltözni, de Elena azt sem hagyta neki, hogy a cipőjét vagy akar a pólóját felvegye, idegesen terelte az ajtó felé . – Jó éjt, és sajnálom. – mondta sietve majd egy apró csókott nyomott a férfi ajkaira. De ez a csók más volt. Az érintése , az érzés maga, mintha nem Stefan lett volna ott. Elena óvatosan nyitotta ki a szemét és az erdőben találta magát. A férfi akivel csókolózott Damon volt. Mögötte a vöröses lángokkal égő tábortűz ropogott és körülöttük megannyi ember, mind iskolatárs vagy ismerős a városból. A csók rövid volt, alig tartott egy pillanatig de édes mint a méz, hívogató mint tavasszal a friss levegő és lenyűgöző mint maga a férfi, aki adta neki. A hasonmás összeszorította szemeit majd mikor újból kinyitotta már ismét a szobájában volt, szemben állt a fiatalabb Salvatoreval. Nem tudta, hogy mik lehetnek ezek a képek, de rá kellett jönnie, így gyorsan elbúcsúzott és kapkodva csukta be az ajtót a másik mögött. Sietve lépett a tükör elé és kezeit a kis asztalkára rakva erősen kapaszkodni kezdett abba.  Mi ez? Mik ezek?  – kérdezte halkan. Egy mély sóhaj után, ismét lehunyta szemhéjjait ami egy újabb ismeretlen kép megjelenését eredményezte. – Honnan tudod a nevem? – hallotta meg saját hangját ami teljesen megrémisztette . – Ki ne ismerné a szurkolócsapat legszexisebb jobb szélső táncoslányát? – ismét az az ismerős és szívdöglesztő vigyor és megint Damon előadásában. Mik lehetnek ezek? És honnan jöttek elő?  A sok találgatás és kérdés után, ijedten pillantott fel a tükörbe és esett le neki a helyzet. Ezek nem csak pillanatok, elveszett helyek és szituációk. Ez mind az Ő múltja, ez mind Ő maga. – Istenem. – suttogta halkan maga elé. – Hát emlékszem. – állapította meg és egy egyre szélesebben szétterülő, megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán.